Akköprütől Yumurtatepe-ig: Ankara, a Yenimahalle negyedének nyolcszáz éves története.

Akköprü állomásról indulva forduljon észak felé; a híd néhány perc sétával elérhető. Mielőtt felmenne a hídra, keressen egy olyan pontot a part közelében, ahonnan oldalról is láthatja. Ez az egyetlen módja annak, hogy a hidat egészként lássa, mert a tetejéről nem láthatók a boltívek. A források szerint a híd hét boltívvel rendelkezik, amelyek közül négy nagy, három pedig kisebb. A török Wikipédia szerint a déli végén található két boltívet a helyi önkormányzat munkái során földdel betemették, ezért előfordulhat, hogy nem láthatja mind a hét boltívet. Keressen rá a középső, legmagasabb boltívra; a TDV Iszlám Enciklopédiája szerint ennek a nyílása tíz méter, és a többi boltív a két vég felé haladva alacsonyodik és szűkül. A híd hossza ugyanezen forrás szerint hetvenhét méter, szélessége pedig hét méter.

Ezután menjen át a híd nyugati oldalára, mert itt találhatók a feliratok. A források szerint az egyik felirat olyan elmosódott, hogy nem olvasható, a másik pedig sérült; mindazonáltal a feliratok helyének megtekintése segíthet megérteni a híd korát. A TDV szerint a híd 1222-ben épült, I. Alaeddin Keykubad szultán megbízásából. A Kulturális Örökség Katalógusa és a Wikipédia szerint a szerkezetet a korabeli Ankarai kormányzó, Kızıl Bey építtette a szultán nevében; mindkét leírás egymást kiegészítheti. Nézze meg a köveket közelről, és keressen más építményekből származó, díszített vagy feliratos köveket a réseken. A TDV megjegyzi, hogy az építés során ókori köveket is használtak. A használt anyag tekintetében a források eltérnek; a TDV és a török Wikipédia andezitet, a Kulturális Örökség Katalógusa és az angol Wikipédia pedig bazaltot említenek; Ön maga döntheti el, hogy a szín és a felület melyik anyaghoz hasonlít jobban.

Ezután sétáljon át a híd felett a másik oldalra; a szerkezet ma csak gyalogosok számára nyitva. Szemlézheti a beton alapot és a fém korlátokat; a források szerint ezeket később építették, és az 1960-as években a közlekedési hatóságok betonnal erősítették meg a hidat. Ezek a rétegek a hidat évszázadokon át használt út nyomai. A TDV szerint a hidat többször is felújították, és az 1970-es felújítás során igyekeztek visszaállítani a híd eredeti megjelenését. A szerkezetet 1959. augusztus 8-án jegyezték be. A Kulturális Örökség Katalógusa szerint a híd az Incesu, Hatip és Çubuk patakok találkozási pontján áll; nézze a

A múzeum a Makina és Vegyipari Intézmény (MKE) Tandoğanban található központi telephelyén belül helyezkedik el, és az Ankaray Anadolu/Anıtkabir állomásától néhány száz méterre található. Mivel ez egy intézményi terület, a bejáratnál a személyzet utasításait kell követni. A Kulturális Portál szerint a múzeum 2013. május 22-én nyílt, és a belépés ingyenes. A nyitvatartási időt azonban érdemes az intézmény hivatalos közleményeiből ellenőrizni. Mielőtt belépne, szánjon egy percet a épületre való tekintésre. A török Wikipédia szerint az épületben II. Abdulhamid uralkodása alatt lovas katonai kaszárnyát működtettek, és a Függetlenségi Háború idején innen szállították át Isztambulból Anatoliába a katonai felszereléseket. Az épület 1922. november 20-án egy tűzvészben teljesen megsemmisült. Ugyanazon forrás szerint Atatürk a tűzvész után ide érkezett, és itt mondta el a híres "Török, tanulj, dolgozz, bízz" mondatot. A mai épület a tűzvész után épült újjá, és 2013-ig az intézmény különböző részlegeinek otthonaként szolgált.

A látogatást a bejáratnál található portrék sorozatával kezdje. A Küre Enciklopédia szerint itt az intézmény vezetőinek portréi láthatók. A portrék előtt képzelje el az intézmény történetét. A Küre szerint az intézmény gyökerei a Fatih Sultan Mehmet korában alapított Tophane-i Amire-ig nyúlnak vissza, 1921-ben a "Katonai Gyárak Központi Igazgatósága" néven működött, majd 1950-ben kapta a mai nevét. A termekben oszmán és köztársasági korszakból származó fegyverek, lőszerek, forgácsoló gépek, fúrók és présgépek láthatók. Tarts egy kicsit az egyes gépeknél, mert a múzeum fő témája nem a fegyverek, hanem a gyártás maga. A lőszergyártó gépek és az intézmény által gyártott polgári termékek, például az elemek, az elektromos mérők és a gázfőzők egymás mellett történő megtekintése bemutatja, hogy egy gyár hogyan fordult a háztartási termékek gyártására a háború után.

Ne hagyja ki a Wikipédia által kiemelten említett Gazi Kovan nevű ágyúházat. A forrás szerint ezt az ágyúházat a Függetlenségi Háború során másfél éven belül nyolcszor töltötték fel, és kilenc különböző fronton használták. Szánjon időt a Függetlenségi Háborúval kapcsolatos fényképekre és az intézmény újságjának másolataira. Ezután látogasson el a szabadtéri kiállításra, amely a Wikipédia szerint 10 000 négyzetméteres területen terül el

A Beşevler állomásról indulva gyalog menjen a Gazi Egyetem központi campusára; a főépület a campus legkiemelkedőbb épülete. Ez nem múzeum, hanem egy aktív épület, amelyben a rektoriátus, a Gazi Pedagógiai Kar dékánszéke és laboratóriumok működnek. Ezért a megálló nagy részét a külső falat tanulmányozva töltse. Először találjon egy olyan pontra, ahonnan a főépületet távolról, a fő tengely mentén láthatja. A Küre Enciklopédia azt írja, hogy Mimar Kemaleddin a modern építészeti projektekben oszmán építészeti elemeket használt, mint például a boltíveket, a csempéket, a széles gerendázatokat és a szimmetrikus bejáratokat. Ezeket az elemeket sorrendben keresse a homlokzaton: a bejárat szimmetriáját, a boltíves nyílásokat és a gerendázat árnyékát. Kemaleddin ezt a stílust később az "Első Nemzeti Építészeti Mozgalom" néven ismertté tette, és az épület ennek a mozgalomnak az egyik utolsó jelentős példája.

Az épület történetének legérdekesebb eleme egy történelmi egybeesés. A Gazi Egyetemről szóló cikk szerint az alapkövet 1927. augusztus 8-án rakták le; Kemaleddin pedig ugyanabban az évben, júliusban halt meg Ankarában. Tehát a tervező nem láthatta az épület alapkövetésének ünnepségét, amely az utolsó munkája volt. Az angol Wikipédia azt írja, hogy az épület két és fél év alatt készült el, és ötven tanuló számára készült. Ugyanazon forrás szerint a területet szimbolikus áron vásárolták meg az Atatürk Erdészeti Gazdaságtól, és 360 hektár volt a mérete. Korábban a campus körülbelül négy kilométerre volt az Ulus városától, és a környezet száraz, pusztás terület volt; fásítás céljából kútakat fúrtak. Ma, amikor a környező zöld területeket látja, gondoljon arra, hogy egy iskola hogyan épült fel a pusztában. A campuson található sportcsarnokot, amelyet 1930-ban építettek, Ernst Egli tervezte, és azt írják, hogy az 1960-as években hozzáadott egyes épületek elrontották a főépület karakterét.

Az épület az "Orta Muallim Mektebi" néven alapított iskola otthona, amelyet 1929-ben "Gazi" névre kereszteltek át, majd 1976-ban "Gazi Pedagógiai Intézet" lett. Az angol Wikipédia szerint az iskola több mint harmincezer gimnáziumi tanárt képzett ki. A tanárok között szerepelnek olyan neves személyiségek, mint az író Ahmet Hamdi Tanpınar és a zene pedagógus Eduard Zuckmayer, a végzettek között pedig Rıfat Ilgaz és Fakir Baykurt. Az épületben található a 19

Az Atatürk Ház az Atatürk Erdőgazdaság területén található, és a gazdaság igazgatósága üzemelteti. A gazdaság hivatalos weboldala azt állítja, hogy a belépés ingyenes; azonban tájékoztatást is közöl arról, hogy ünnepnapokon és karbantartási időszakokban zárva tart, ezért érdemes a látogatás előtt megnézni a weboldalt. Javasoljuk, hogy a helyszínen a házat kívülről kezdve, rétegről rétegre tanulmányozza. Először álljon meg a ház előtt, és nézze meg a homlokzatot: a ház háromszintes, és rózsaszín színű. A hivatalos weboldal szerint a ház a szaloniki születési házának egy azonos alaprajzú és méretű másolata, és 1981. november 10-én ünnepélyes keretek között nyitották meg a látogatók számára. A kulturális és turisztikai minisztérium járási oldalán 1981. május 19-ét említik, míg a Wikipédia azt írja, hogy ez a nap volt az alapkő letétele. Ez a részlet azt mutatja, hogy a másolat a születés századik évfordulójára készült, egy évvel a tervezett időpont előtt.

A kőből készült lépcsővel ellátott bejáraton belépve a földszinten a folyosót, a kamrát és a szolgálók szobáját találja. Itt egy pillanatra álljon meg, és gondolkozzon el a ház működéséről: ez a terület a tárgyak tárolására és a napi teendők elvégzésére szolgált. A második emeletre feljutva a nappalit, a konyhát, a szalonnal és a vendégszobát fogja látni. Figyelje meg, hogy a nappali a szobákat összekötő egyfajta folyosóként funkcionált. A harmadik emeleten szintén egy nappali, Atatürk szobája és egy múzeum található. A hivatalos weboldal szerint Atatürk szobájának mérete 3,86 méter x 2,82 méter; belépve érezni fogja, hogy a szoba meglehetősen kicsi. A padlón egy vörös alapon fehér, zöld és fekete virágokkal díszített szőnyeg található. A bejárat jobb oldalán, egy talapzaton egy bronzból készült büszt áll. Nézze meg a szoba közepén található, talapzaton elhelyezett szaloniki grillt, a fal mentén elhelyezett nádszékek sorát és a mennyezetről lógó réz gázlámpát. Ebben a szobában található egy napló is, ahol a látogatók véleményét jegyezhetik; ha szeretné, itt is hagyhat egy üzenetet.

A múzeumi szobában Atatürk személyes tárgyait tekinthetik meg. A hivatalos weboldal felsorolja a következőket: egy szürke zakót, egy sapkát, egy frakot, egy cilinder kalapot, egy marsall kalapot, egy sálat, egy kávés csészét és egy sétap

A Yumurtatepe egy kerek, zöld domb, amely a Çamlıca városrészben található, a lakóépületek között. Első pillantásra egy egyszerű parkdombnak tűnhet, de valójában egy elsőrendű régészeti terület. Ali Cengizkan írása szerint a domb 1972-ben került nyilvántartásba, és 1991. március 5-én jegyezték be elsőrendű régészeti területként. Ezért, mielőtt felmenne a dombra, figyeljen a környékbeli táblákra és figyelmeztetésekre; ha valahová nem szabad felmenni, a domb körbejárása is elég lehet. Kezdje azzal, hogy lassan körbejárja a domb környékét, és különböző szögekből nézze meg a formáját. A nevében szereplő "tojás" hasonlóságot a legjobban oldalról látva lehet megérteni. A Kulturális Készletjegyzék szerint a domb 1967-ben az ODTÜ (Ankarai Műszaki Egyetem) által végzett fríg nekropolisz mentőprojektjében a huszadik sírhalomként került bejegyzésre.

Ezen domb története egy félreértés helyreigazításáról szól, és a helyszín varázsa is ebből fakad. A török Wikipédia szerint, miután a helyi önkormányzat építési munkálatokat kezdett a dombon, az Anadolu Medeniyetleri Müzesi (Anatóliai Civilizációk Múzeuma) 1986 és 1987 között mentőásatásokat végzett. Az ásatás során a felszín alatt körülbelül fél méterrel egy ovális alaprajzú építmény maradványait találták. A Wikipédia szerint ez az építmény körülbelül hetven centiméter magas. Képzelje el, hogy amikor a domb csúcsához közel áll, ennek a maradványnak a lábánál van. A Bányászati Kutatási és Felfedezési Főigazgatóság elektromágneses módszerekkel keresett sírkamrát, és a központ nyugati részén körülbelül tíz-öt méter mélyen egy megfelelő üreg lehetségesének tűnt, de az ásatás nem hozott eredményt. A Kulturális Készletjegyzék szerint a kapott eredmények azt mutatják, hogy a domb nem egy fríg sírhalom, hanem egy stratégiai központ, amely a korai bronzkorszakra datálható. A Wikipédia azt is írja, hogy a terület valószínűleg nem egy nagy település volt, hanem egy őrségpontként funkcionált. Cengizkan viszont írásában a dombot a fríg időszakhoz köti, ami azt jelenti, hogy a korszak meghatározása még ma is vitatott.

A dombnak egy emlékezetes oldala is van. Cengizkan idézi Münir Hayri Egeli emlékiratát, aki egyszer azt mondta a dombhoz, amely az Atatürk farm főútjának ellenkező oldalán található: "Ezen a kis dombon egy kis, de gyönyörű sírhelyet lehetne létrehozni." Ezért a domb az emlékekben "Eml