A Kaleiçi városrészből a Karaağach felé, a Marica folyó irányába.

Kezdjük a napot a Günei Kaleiçi északi részén található Makedónia-toronyban. A torony egyike volt a Hadrianopolis nevű, Római császár, Hadrian által alapított városát körülvevő falak saroktornyai, és ez az egyetlen építmény ebből a falból, amely máig fennmaradt. A Kulturális Portál a tornyot Edirnei Vár Makedónia-toronyként említi; a városban Régi Óratoronyként is ismert. A források szerint a torony építése Hadrian időszakára, a második századra esik. Először tekintsük meg a torony körüli területet, mivel a kertet ma egy régészeti parkként alakították ki. Itt végzett ásatások során római kori kerámiás kemencék és olyan téglaépítmények kerültek elő, amelyeket valószínűleg gabonatárolásra használtak. Az utóbbi ásatások során egy tizedszázadi kápolna kiegészítő részei és egy bizánci kori kerámiás kemence is napvilágot látott. A kertben keresgéljünk egy 1908-as oszmán jégverem maradványait és a késői oszmán korhoz tartozó lakóépületek alapjait. A toronyra nézve figyeljük meg a fal alsó részének kő- és téglaépítését, ebből megtudhatjuk, hogy az építményt különböző korokban restaurálták. 1867-ben Edirnei kormányzója, Hacı İzzet Paşa fa padlokat építtetett a torony tetejére, és egy órát helyezett el ott. Ettől kezdve a tornyot hosszú ideig Óratoronyként vagy Közösségi Óraként ismerték. Az 1953-as földrengés során a felső rész súlyosan megsérült, majd lebontották, ezért a ma látható építményen nincs óra. A Kulturális és Turizmus Minisztériuma 2021 végén felújította a tornyot, és a felújítás után, hosszú munkálatokkal, 2026 nyarán a Makedónia-torony Múzeum néven nyitotta meg kapuit. A múzeumban felvonóval juthatunk fel a torony felső részébe, ahol a különböző szinteket bejárhatjuk. A kiállításon római, keleti római, oszmán és köztársasági korokból származó kerámiák, üvegművészeti alkotások, lámpák, érmék és hétköznapi tárgyak láthatók. A gyűjtemény legkiemelkedőbb darabja egy 1977-ben a Kaleiçi területén végzett ásatások során talált, Odüsszeuszt ábrázoló szoborfej. A kiállításon egy tűzoltócső is található, amely emlékeztet a korokra, amikor a tornyot tűzfigyelő toronyként használták. A legfelső kilátóteraszról egyszerre láthatók a Kaleiçi tetői és a Selimiye minaretei. A fényképezéshez menjünk a terasz déli oldalára, ahonnan láthatjuk a hamar

Az Ali Paşa bazárjához a torony oldaláról, a korábban "Toronykapu" néven ismert bejárattól lépjen be. Ezt a bazárt ne tekintse egyszerűen egy bevásárlási helyként, hanem egy átjáróként, amely összeköti a belső várost a külső városrészével. A TDV Iszlám Enciklopédia szerint a bazár két végén a Toronykapu és a Halkapu található, a közöttük lévő részekben pedig négy további kapu nyílik az oldalsó utcákba. Amikor a hosszú folyosón halad, számolja meg ezeket az oldalsó kapukat, és nézzen be mindegyikből. Az enciklopédia rámutat, hogy a Toronykapu és az oldalsó kapuk nem pontosan egy vonalban helyezkednek el, hanem kissé eltérő helyeken. Ez azt mutatja, hogy a bazárt az akkori városi szerkezethez igazították, és ez a régi oszmán városépítészet tipikus jellemzője. A nyugat felé vezető kapu a régi források szerint a vár központi kapujával volt egy vonalban, vagyis a bazár összekötötte a fallal körbevett várost a külső kereskedelmi világgal. Evlia Cselebi a belső város "sakktáblaként" leírt, egymásra merőleges utcáiról beszélt. Lépjen ki az egyik oldalsó kapun, és nézze meg, hogy ma mennyire látható ez a rácsrendszer. A belső város egykor két emeletes, faépületeiről volt ismert, de a tűzvészek és földrengések után a városképe nagymértékben megváltozott. Mégis, a szűk utcákban találhatók a régi épületek maradványai. Amikor visszatér a bazárba, folytassa a sétáját a központi térig. Itt egy oszlopok által tartott imaterem található, amelyet az enciklopédia a bazár egyenes vonalban való elhelyezésének eredményeként ír le. Álljon meg itt, és nézzen a folyosó két irányába, innen a boltívekkel tagolt mennyezet ritmusa a legszebben látható. A főbejáratok boltíveinek színes, egymásba illesztett köveire és a kőkeretekre figyeljen újra, amikor kilép. Feltételezhető, hogy ez a boltíves, tiszta bazár az, amelyet Lady Mary Wortley Montagu írt le, aki a 18. század elején Édesme városából írt levelet. A bazár a 19. században elvesztette fényét, majd 1947-ben jelentős felújítást kapott, és az 1960-as évek után újra élénkült. Ma is zsúfolt, ezért a folyosó közepén ne álljon, hanem a boltoktól távol, a szélén várjon. Ha kerékpárral érkezett, a bazárban kézzel vezesse a kerékpárt. Ha sok a tömeg, akkor a bazárt egyszerre, egyik végtől a másikig átszelve fejezze be, és a mellékutcák

A piac után a Karaağaç úton induljon dél felé. Az út először a Tunca folyót keresztezi a Tunca-híd segítségével; ez a híd egy tizenhetedik század elején épült, tizenkét ívből álló szerkezet, melynek közepén egy kis torony található. A Tuncát átkelve hamarosan a Marica-hídhoz érkezik. A két folyó közvetlenül ezeknek a hidaknak a déli oldalán egyesül, így néhány száz lépésben mindkét folyó vizét átkelheti. A Marica-híd építését Szultán Abdülmecid uralkodása alatt, 1842-ben kezdték, és a Kulturális Portál szerint 1847-ben fejezték be. A hidat először a partról, oldalról próbálja megtekinteni; a tizenkét, egymás fölé épített boltív csak így látható egészként. A híd közepe magas, a két vége alacsonyabb; ezt a profilrajzot a partról nagyon jól látható. Nézze meg a pillérek közötti nyílásokat, amelyeket azért készítettek, hogy a árvíz során a víz ne terhelje túl a hidat. Ezután menjen fel a hídra, és sétáljon a közepén található márvány pavilonig. A pavilonban egy felirat található, amely a híd építésének történetét dokumentálja. A kupola belsejében Edirnét ábrázoló freskók találhatók, és a kupola tetején egykor egy napmotívumos vasvillámhárító volt. Álljon meg a pavilonban, és nézzen észak felé; a Selimiye mecset minaretjei emelkednek a víz és a fák felett. A híd két oldalán, a hajók, csónakok és tutajok számára kikötőhelyeket alakítottak ki, melyeket téglából építettek. Ezek a kikötők a folyón történő kereskedelem emlékét őrzik, amely még a híd építése előtt zajlott, és a Balkán belseje felé vezetett. A Marica folyó Bulgáriában ered, Edirnében lép be Törökországba, és a görög határ egy részét alkotja. A part mentén elhelyezkedő parkok a folyó felé néznek, és kellemes helyeket kínálnak a pihenéshez. A Kulturális és Turizmus Minisztériumának Edirné-ről szóló brosúrája arról szól, hogy a Maricán lehet utazni hagyományos, vörösre festett Kancabaş csónakokkal. A brosúra azt is javasolja, hogy esténként a Marica partján figyelje meg a naplementét, és ez a hely tökéletes erre a célra. Amikor a nap nyugat felé, a Karaağaç felett lenyugszik, a hidak vízben való tükröződése a legszebb. Mivel a híd keskeny, és közlekedik rajta jármű, fotózás közben tartsa magát a korlát mellett. Ha a partról szeretne fotózni, a híd nyugati végén található egyenes szakasz

A Marica folyó után a vasútvonal egyenesen vezet Karaağaç városába, és a régi vasútállomás épülete elé érkezik. Mielőtt továbbmenne, ismerkedjen meg a város környezetével, mert ennek a megállóhelynek a jelentősége a történetében rejlik. Karaağaç a források szerint a tizenhatodik század előtt nem szerepelt jelentősen; magas fekvése, a körülötte lévő erdők és folyók miatt idővel Edirne lakói számára egy hűvös nyári kikapcsolódási hellyé vált. A tizenkilencedik században, amikor ide építették a vasútállomást, a város gyorsan fejlődött, a szilvafák között selyemtermelés és kózafeldolgozás virágzott. A huszadik század elején Karaağaç a "Kis Párizs" nevet kapta, köszönhetően moziinak és szórakozóhelyeinek. Most menjen a vasútállomás épületének homlokzatához. Az épületet Kemaleddin építész neoklasszicista stílusban tervezte, a Sirkeci vasútállomást mintául véve. A háromszintes, téglalap alaprajzú és körülbelül nyolcvan méter hosszú épület építése 1914-ben fejeződött be. Az első világháború miatt a vonal útvonalát megváltoztatták, ezért az állomás nem kezdhette meg a működését, és a vonatok csak 1930-ban kezdtek itt megállni. Mivel a vonal egy része a határon túl feküdt, az Isztambultól érkező vonatok hosszú éveken át a szomszédos ország területén keresztül haladtak, hogy ide érkezzenek. 1971-ben, amikor Edirné új vasútállomását megnyitották, a Karaağaç állomás bezárt. Az épület később a Trakya Egyetem tulajdonába került, majd eredeti állapotába restaurálták, és hosszú évekig a rektori épületként szolgált. Ma az épület a egyetem Képzőművészeti Karának otthona, ezért ne a belső térre, hanem a homlokzatára és a kertjére koncentráljon. A kertben található Lausanne Emlékművet 1923-ban aláírt Lausanne Egyezmény emlékére építették, és 1998-ban avatták fel. A műalkotást a terasz közepéről nézze meg. Három beton konzol emelkedik a földtől 45 fokos szögben, melyek tetején három oszlop áll. A legmagasabb oszlop Ázsiát, a második Trakia régiót, a középső pedig Karaağacht jelképezi. Az oszlopokat összekötő betonkör a harmóniát szimbolizálja, a kör előtt egy fiatal lány szobra áll, egyik kezében galambot, a másikban dokumentumot tart. A műalkotás lábánál egy félkör alakú medence található, amely Törökország három oldalát ölelő tengereket ábrázolja. A műalkotás környékét parkká alakították, és