Nezaket'le

Azok, akik a télen a sötétben zsúfolt buszokban utaznak munkába, akiknél egy vendég érkezése esetén a konyhából sem tudnak kimenni, akik azon kapkodnak, hogy „ó, fogadjuk örökbe a gyereket, mint a sajátunkat”, vagy „gyorsan menjünk, a papának orvosi időpontja van”, akik folyton azon aggódnak, hogy „ne törjön el ez”, vagy „ne sértődjön meg ez a szó miatt”, és akik a folyamatos aggódás és önzés miatt magukban omlanak össze.
Azok számára, akik nem születtek aranykanállal a szájukban, és akiknek a sorsuk nem olyan, mint egy „nagyon szép nőnek”, akiknek állítólag jó házasságot köthetnének, én azt mondom: „Én úgy gondolom, hogy ideje elkezdeni a küzdelmet, mert ez az élet nehéz.” Ez vonatkozik mindenkire: rád, rám, ránk, arra, akiről beszélek.
Íme, maga Nezaket asszony.
Egyedül, egy nő, a saját világában…
Először a saját családja okozott neki fájdalmat: egy közömbös apa, egy mentális problémákkal küzdő anya. Egy havas délután után, amikor az iskolából hazatérve megpróbálta felmelegíteni a befagyott kezét a kályhán, egy reménytelenül elszigetelt ember volt, aki még csak a bejárati ajtónál álló, Hacı Hasan bácsi régi, hippie festésű, rozsdás kisbuszjáig sem jutott el, mert attól félt, hogy véletlenül a tányéllal megérintené a sajtot. Nezaket hanım egy finom, érzékeny nő.
Végül is, búcsúzzunk tőle.
"NEZAKET"-tel.