A gyárból kulturális központ: Isztambul ipari öröksége.

A Hasanpaşa Gázmű 1892-ben épült, annak érdekében, hogy gázt szállítson az Anatólia oldalára. A Múzeum Gázmű saját leírása szerint ez volt az Anatólia oldal második, és Isztambul utolsó gázműve. A szénből előállított gázt Kadıköy-től és Üsküdartól a Beykoz határáig terjedő területen világításra és fűtésre használták. A dokumentumok szerint a szenet a Kurbağalıderén keresztül szállították, és vasúti rendszerrel juttatták el a műhelyhez. Az első világháború idején, amikor nem volt elérhető a szén, olajbogyómagból állítottak elő gázt. A műhely 101 évnyi működés után 1993-ban bezárt, majd egy ideig az İETT garázsaként, hulladéklerakóként és szénraktárként szolgált. 1994-ben, amikor felmerült a fennmaradt épületek lebontása, a helyi lakosok és önkéntesek tiltakoztak, és a területet védett területté nyilvánították.

A felújítási munkálatokat Afife Batur építésszakértő irányításával végezték el; a munkálatok 2014-ben kezdődtek, és 2021. július 9-én fejeződtek be, amikor a műhelyet a Múzeum Gázmű néven megnyitották. Ma a helyszínt az İBB Kültür AŞ üzemelteti, és itt található a Klímaváltozás Múzeuma, a Karikatúra és Humor Múzeuma, egy gyermek tudományos központ, az Afife Batur Könyvtár, az Isztambuli Könyváruház és a Városi Színház két színpada. A látogatását a téglából épült épületek között található Gázmű téren kezdje, és tekegesse körbe az egykori termelőépületek homlokzatát és a magas ablakokat. A Klímaváltozás Múzeuma a legjelentősebb kiállítás ebben a körútban, mivel egy korábbi széntüzelésű üzemben mutatja be a klímaváltozás témáját. A múzeumok hétfőn zárva tartanak; a egyes egységek karbantartás vagy új kiállítások előkészítése miatt ideiglenesen zárhatók, ezért a legfrissebb információkat a hivatalos weboldalán találja.

Forrás: A Múzeum Gázmű hivatalos weboldala; Wikipédia.

Isztambulban hosszú ideig a városfalakon belül gyártották a puskapor. Miután a Şehremini városrészben található puskaporgyár 1698-ban felrobbant, úgy döntöttek, hogy újat építenek a város külterületén, az İskender Çelebi kertjében, azaz a mai Ataköy területén. A Baruthane-i Amire nevű gyár két évnyi építkezés után 1701-ben megkezdte a termelést. Az üzemet a 18. század során többször is meg kellett javítani a balesetek és a tűzvészek miatt; a 1791-es tűzvész után teljesen újraépítették, téglából. A kezdetben állatok által hajtott gépekkel működő gyárat a 19. században Angliából importált gépekkel modernizálták, majd 1896-ban áttértek a füstmentes puskapor gyártására. Az első világháború idején egy szeszgyárat is beépítettek az üzembe, hogy biztosítsák a füstmentes puskapor gyártásához szükséges alkoholt.

A köztársaság idején az üzemet először a Katonai Gyárak Igazgatósága, majd 1955-ben a Gép- és Vegyipari Intézet vette át. A hatalmas területet a 1950-es évek végén lakóövezetté alakították. A főépületet 1993-ban a Bakirköy önkormányzat Yunus Emre Kulturális Központjává alakították. A tengerparti tárolók, az őrtorony, a kút és a III. Selim uralkodása alatt épült Baruthane torony, melyet korábban kilátóként és pihenőhelyként használtak, 2018-ban az Isztambuli Metropolitan Önkormányzat vette át, majd felújították. 2024. január 9-én egy nyilvános térként nyitották meg, melyben könyvtár, múzeum és kilátó található. Itt érdemes figyelni a vastag kőfalakkal körbevédet tárolóépületekre, melyek a puskapor tárolásához szükséges szilárdságot tükrözik. A toronyból nézzen a tengerre, majd tekintse meg a körülbelül 250 négyzetméteres múzeum területén található aktuális kiállítást. A terület hétfőn zárva tart.

Forrás: Isztambuli Metropolitan Önkormányzat Könyvtárai és Múzeumai, Baruthane Múzeum; Wikipédia.

A Haliç déli partján, a T5 villamos Cibali megállójától közvetlenül a közelben található, hosszú, téglából épült épületet, az archívumok szerint 1884-ben építtették Alexandre Vallaury építésznek, a Reji Igazgatóság megbízásából. Az Oszmán Birodalom külföldi adósságai fejében a dohánybevétel külföldi tőkével működő Reji vállalatnak került, és a gyár 1925-ig ebben az irányítás alatt működött, amikor államosították. Itt nemcsak cigarettát, hanem szivart, pipadohányt és egyéb dohánytermékeket is gyártottak. A Kadir Has Egyetem által publikált kutatás szerint a gyár több mint kétezer embernek adott munkát; a csomagolással női munkavállalók foglalkoztak, a keveréssel pedig férfiak. A gyár egy kis városként működött, saját biztonsági szolgálattal, egészségügyi osztállyal, bölcsődével, tűzoltósággal és étkezőkkel.

A termelés a monopólium idején folytatódott, de a gépek elavulása miatt 1994-ben leállították. Az épületet 1997-ben a Kadir Has Alapítvány bérbe vette, majd egy nagyszabású felújítás után 2002-ben egyetemként nyitották meg. A felújítás 2003-ban elnyerte a Europa Nostra díjat. A Rezan Has Múzeumot, amely az épületben található, szintén érdemes meglátogatni: a föld alatt egy bizánci korszakból származó, a 11. század végére datált, 48 boltíves, 15 lábú és 20 oszlopból álló ciszternát, valamint oszmán kori építészeti maradványokat tekinthet meg. A gyár ezt a ciszternát dohányraktárként, a második világháború idején pedig élelmiszerraktárként használta. A múzeum "A munka helye" című kiállítása a gyárból származó dokumentumok és tárgyak segítségével mutatja be a munkavállalók mindennapi életét. Kilépéskor ne felejtsen el még egyszer ránézni az épületre a tenger felől. A múzeum belépődíjköteles, és a hét minden napján nyitva tart.

Forrás: Rezan Has Múzeum; Panorama KHAS; Fatih Önkormányzata.

A Feshane története a türbánokkal kezdődik. A 19. század első felében, amikor a türbán mind katonai, mind civil ruházat része volt, II. Mahmud utasította, hogy Kadırgában építsenek egy gyárat a helyi termelés érdekében, mivel a Törökországba importált, drága türbánok helyett ezt szerette volna. Ahogy a hely és a vízellátás igénye nőtt, a gyárat Eyüp városrészébe, a Defterdar partjára költöztették. A források eltérő időpontokat adnak meg a gyár alapításának és áttelepítésének időszakára, a 1820-as évek végétől az 1830-as évekig terjedő időszakra. A TDV Iszlám Enciklopédia szerint, az Angliából és Belgiumból importált gőzgépeknek köszönhetően a türbánok ára jelentősen csökkent. 1842-ben textilgépeket is beépítettek, és a gyár 1893-ban a chicagói világkiállításon nagy elismerést szerzett. 1866-ban egy nagy tűzvészben a gyár épületei leégették, a gőzgépek kivételével. A gyárat 1868-ban újraépítették.

1925-ben, amikor a türbán viselését betiltották, a termelés a szövetekre összpontosult. 1937-től a Sümerbank irányítása alatt a Feshane Defterdar Textilgyár néven működött. Az 1980-as évek közepén, amikor a Zöld-tengerpartot (Haliç) felújították, az épület a városi önkormányzathoz került. A nagy textilcsarnok megmaradt, a többi részt 1986-ban lebontották. A hosszú évekig vásárterületként használt csarnokot a városi önkormányzat felújította, és 2023. június 22-én Artİstanbul Feshane néven nyílt meg. Belépve először a csarnok méretére érdemes figyelni; a szövetgépekkel teli termelési területet legjobban ez a nagyság tükrözi. A kiállítások mellett a Naile Akıncı Könyvtár is itt található. A szemben lévő parton, Sütlüce városrészben található a Haliç Kongresszusi Központ. Az 1923-ban épült vágóhíd épületeit 1998-ban bontották le, és a helyén a kongresszusi központ építését kezdték el, vagyis itt az új épület építését választották a régi megőrzése helyett. Hétfőn zárva tart.

Források: TDV Iszlám Enciklopédia; İBB Könyvtárak és Múzeumok; Wikipédia.

A Haliç-tengerparti végén található Silahtarağa erőmű az Oszmán Birodalomban az első erőmű volt, amely központi hálózaton keresztül biztosította az elektromos áramot az városnak, és 1914-ben kezdte meg működését. Zonguldakból tengeren szállított szenet égetett, a hűtővizet pedig a Haliç-ből szívta fel; naponta több mint ezer tonna szenet égettek el, és több mint 480 mérnök, technikus és orvos dolgozott itt. Az erőmű, amely kezdetben a palotákat, a középületeket és a villamosvasúti vonalakat látta el energiával, idővel Bakırköytől Sarıyerig terjesztette ki szolgáltatási területét. 1952-ig Isztambul egyetlen elektromos áramforrása volt; az Energia Múzeum adatai szerint 1968-ban is a város által fogyasztott elektromos áram 92%-a innen származott. Az erőmű 1983-ban leállította a termelést, és rövid ideig az elektromos vállalat raktárhelyeként szolgált.

Az Isztambuli Tudás Egyetem 2004 és 2007 közötti átalakítási projektjének eredményeként a területet 2007. szeptember 8-án "erőmű" néven újították meg. Ebben a helyen a cél a régi gépházakban kialakított Energia Múzeum: a Törökország első ipari régészeti múzeumaként ismert múzeumban az AEG, Siemens, Brown Boveri vállalatok turbinái és generátorai eredeti helyükön találhatók. Képzeljék el a gépek méretét, és a teret, amely egykor az egész város fényét biztosította. A külső részen a lebontott két kazánépület alapjaira épült modern épületek állnak, amelyek a régi méreteket tükrözik; a régi és az új egymás mellett való elhelyezése jelentősen eltér a vonal elején található gázgyárral szemben. A vonal itt ér véget: a T5 vonal Silahtarağa Mahallesi megállójából egyetlen vonallal juthatnak vissza Eminőbe.

Forrás: Energia Múzeum (Isztambuli Tudás Egyetem); Anadolu Ajansı; Wikipédia.