A Gülhanétől a Cağalogluig: Könyvek, paloták és utcák.

A Sirkeciből indulva, a tengerparti úton haladjon a Kennedy sugárúton, majd forduljon a Sarayburnu felé. A Topkapı palota tenger felé néző falának tetején, az úttól jobbra található a Sepetçiler kaszárnya. A kaszárnyát ma a Yeşilay központjaként használják, ezért csak kívülről tekinthető meg; ne próbálja megnyitni az ajtót, a homlokzat önmagában is meséli a történetet. Azonban ez a hely a legmegfelelőbb kiindulópont, mivel a kaszárnya a palota tengerparti életéből fennmaradt egyetlen építmény. A kaszárnyát 1643-ban, II. Ibrahim szultán uralkodása alatt, Mimarbaşı Kasım Ağa irányításával építették a Zöld-tenger (Haliç) bejáratánál található, bizánci falak tetejére. A 17. században a palota külső kertjét övező falak mentén több kisebb épület is állt; ezek közül csak ez maradt fenn. A neve a környéken dolgozó kosárkészítők mesterektől származik; a legenda szerint ők járultak hozzá az építés költségeihez, mivel nagyon szerették a kosárkészítést. Egy másik legenda szerint a neve az Edirnéi palotában található magas tornyokhoz használt "sepetçi" (kosárkészítő) szótól származik; mindkét történet megtalálható a forrásokban. Először távolról, majd közelebb haladva tekintse meg az építményt: az alsó szint ívei és boltívei tartják az felső szintet, ami azt jelenti, hogy a kaszárnya valójában egy hajóállomás fölé épült. A hajóállomásban a szultán hajói álltak; a szultán innen figyelhette a hajóhad parádéit, a harém lakói pedig a felső szint ablakain keresztül nézhették a ceremóniákat. Az alsó szint íves nyílásai a hajóállomáshoz tartoztak. A felső szint alaprajza kocka alakú, egy központi, kupola által borított térből áll, ahonnan három kis kiugró rész indul ki; a bejárat mellett egy téglalap alakú szoba található. Figyeljen a nyílászárókra: az alsó sorban téglalap alakú márvány keretek találhatók, a felső sorban pedig íves nyílások; ez a különbség már távolról is látható. A Yeşilay által közzétett információk szerint a vörös márványt Darica-ból és Rusçuk-ból, a csempéket Iznik-ből, a vasmunkákat pedig Samakov-ból és Szalonikiból hozták. Az építmény legjobb fényképeit reggel, a napfelkeltekor lehet készíteni, amikor a nap keletről éri; a háttérben a Sirkeci pályaudvar teteje, az előtérben pedig a Zöld-tengerbe benyúló hajók láthatók. A kaszárna ablakain keresztül A Sarayburnu legvégén a Márvány-tenger, az isztambuli-fok és a Zöld-fok találkozik; álljon meg egy pillanatra, és nézze meg, miért választották ezt a helyet évszázadokon keresztül a palota számára. A Kulturális Portál szerint a Sarayburnu legvégén található, 1926-ban készült Atatürk-emlékmű Törökország első Atatürk-emlékműve. Innen néhány lépéssel elérhető a Gülhane Park tenger felé néző bejárata; a következő megálló innen kezdődik. Forrás: TDV Iszlám Enciklopédia, Sepetçiler Kastryja (Kosárkészítő Palota); Yeşilay; Kulturális Portál.

A Gülhane parkba most nem a főbejárattól, hanem a tenger felé eső bejárattól érkezünk; ez a bejárat a legtöbb látogató által használt úttal ellentétes irányban, lefelé vezet a parkba. Amint belépünk, az egyetlen márványoszlop, a "Gót oszlop" rejtőzik a fák között; mivel az út szélén áll, könnyen elkerülhető. Az oszlop a római korból, a harmadik vagy negyedik századból származik, és egyetlen márványdarabból faragott, melyet a Marmara-szigetről származó márványból készítettek. A koronája korinthoszi stílusú, akantuszlevelekkel díszítve; a talapzatán található latin felirat egy győzelmet ünnepli a gótok felett. A Wikipédia szerint ez a legősibb építmény, amely változatlan formában maradt fenn a római korból; azonban a felirat azon, hogy mely császár győzelmét ünnepli, még mindig vitatott. Álljon egy pillanatra az oszlop lábánál, és próbálja megkeresni a feliratot a talapzaton; a betűk elkopottak, de a reggeli fényben még láthatók. Innen felfelé, a főbejárat felé vezető úton haladva, a parkot alkotó fákon át jutunk tovább; a Wikipédia angol oldalán szerepel, hogy ezek közül néhány a 1800-as évekből származik. A park területe körülbelül 9,7 hektár; az oszmán korban ez a Topkapi palota külső kertje volt, és a nyilvánosság számára zárva tartott. A palota a Marmara-tenger felé néző külső kertjében egy lovas pályát és a Gülhane palotát találhattuk; Abdülmecid szultán 1839. november 3-án a Gülhane Edictet, a Tanzimat reformok kezdetét, éppen ebben a palotában hirdette ki. A palotát 1865-ben Abdülaziz szultán lerombolta, ma már nem látható itt; azonban a park neve a "gülhane"-ről, azaz a palota rózsakertjéről származik. A kertet 1912-ben, Cemil Paşa városvezető idején nyitották meg a nyilvánosság számára, és parkká alakították; 1926-ban Törökország első Atatürk emlékművét építették ide. A kormányzat oldalán szerepel, hogy Atatürk 1928. november 24-én először ebben a parkban mutatta be a köznépnek az új betűket. Amikor felfelé haladunk, jobbra, a park nyugati részén egy hosszú, alacsony épületsor látható; ezek a palota lovasaitól származó istállók, és jelenleg az Iszlám Története és Technológiája Múzeumot helyezték el bennük. Ugyancsak ezen a részen található a 2017-ben megnyíló Prof. Dr. Fuat Sezgin Tudománytörténet Mielőtt kilépne a kapun, nézzen hátrafelé, lefelé, a Sarayburnu felé; innen a park lejtését és azt, hogy a palota milyen magasságban helyezkedik el a város felett, a legjobban láthatja. A következő megálló néhány lépéssel arrébb található, ugyanezen a saroknál lévő épületben. Forrás: TDV Iszlám Enciklopédia, Gülhane Palota; Isztambuli Kormányzat; Wikipédia, Gót oszlop.

A pavilontól a parkon keresztül, az főbejárat melletti széles rámpán lehet feljutni; ne lépjen ki a kapun keresztül, a pavilontól a bejárat a park felé esik, nem a fal felé. A rámpa végén először egy nagy szobába, onnan egy teraszra, majd a pavilontól a legfontosabb helyiségbe, a kerek hálószobába jutunk. Ma ez a Kulturális és Turisztikai Minisztérium 2011. november 12-én megnyitott Ahmet Hamdi Tanpınar Irodalmi Múzeum-Könyvtár; a bejárat egy központi könyvtáréhoz hasonlóan szabad, de a csendet várják. A pavilon eredeti formája a 16. század végén épült, fából készült épület volt; a mai márványépület II. Mahmud uralkodása alatt, a minisztérium által megadott dátum szerint 1819-ben épült. A TDV Iszlám Enciklopédiájának történelmi részében szereplő kutatók azt írják, hogy a díszítő felirat alapján az építés 1810 és 1819 között történt, és a stílus a Balyan család tagja, Krikor Amira Balyan munkáira emlékeztet. Az épület a Fatih által a palota és a várost elválasztó fal saroktornyának tetejére épült, és egy márványburkolatú, klasszicista stílusú homlokzatával néz az Alemdar sugárútra. A kerek szoba hét íves ablakkal rendelkezik; mindegyik kerete fekete márvány, és a keretek fölött Keçecizade İzzet Molla által a pavilonra írt versből származó idézetek találhatók. Álljon az ablakok előtt és nézzen a sugárútra: közvetlenül szemben a Bab-ı Ali kapuja látható, a lábain pedig a villamospálya. A szultánok ugyanezeken az ablakokon keresztül nézték a mestereket, a hadsereg indulását és a város felvonulásait; a TDV szerint a pavilon volt a palota egyetlen része, amely közvetlen kapcsolatban állt a várossal. A minisztérium oldalán található információ szerint IV. Murad a Bagdadi hadjárata előtt a fehér szamarakkal haladó mestereket innen, a pavilontól nézte. A Tanzimat után a felvonulások útvonala a Dolmabahçe-ig tolódott el, és a pavilon elvesztette funkcióját; 1855-ben távirda lett, 1926-ban Atatürk döntése alapján a Képzőművészeti Egyesület kapta, majd 1938-ban a Topkapı Palotához került. Az évtizedek során az Eminönü Közösségi Központ és a régi emlékek védelméért felelős bizottság is itt működött; a könyvtár előtt a Topkapı Palota Múzeumának népművészeti gyűjteménye volt kiállítva. Ma a termekben több mint száz tárgy és dokumentum található, amelyek több mint harmin A könyvtárral azonos nevű író életéről, műveiről, személyes írásairól és a "Varlık" című folyóiratban megjelent cikkeiről szóló forrásokat külön részben találja meg; ha egy Tanpınar-könyvet vitt magával, itt a legideálisabb hely az olvasáshoz. Kérjük, fotózás közben ne zavarja a többi látogatót, és a vitrinekben ne használjon villanófényt. A könyvtár vasárzaponként zárva tart; a nyitvatartási időkre látogatása előtt kérjük, nézze meg a hivatalos weboldalát. Ebben az egyórás megállásban 20 percet szánjon a kiállításra, a fennmaradó időt pedig az olvasásra és a tájra való tekintésre. A kilépés után a rámpán ereszkedjen le újra a parkba, majd a főbejárattól az Alemdar utcába menjen, majd forduljon balra, a Sultanahmet irányába. Néhány lépés után balról egy keskeny utca emelkedik a falak mentén, ez a Soğukçeşme utcája, és itt kezdődik a következő megálló. Források: Kulturális és Turizmus Minisztérium, Alay Köszkü; TDV Iszlám Enciklopédia, Alay Köszkü; Fatih Kerületi Hivatal; Isztambuli Kormányzat.

A Gülhane főbejárata után ne menjen át az Alemdar úton, hanem forduljon balra. A kaputól nem messze, balról letérő, köves utcát Soğukçeşme utca néven ismerik, és ez az utca a falak mentén vezet egészen az Ayasofya mögé. Az utcát elnevező márványkút a Gülhane végén található, tehát a sétáját onnan kezdje. A Wikipédia szerint a kutat III. Selim uralkodása alatt, körülbelül 1800-ban építették. Az utca maga ennél régebbi: valószínűleg a 18. században alakították ki, és 1784-es okiratok bizonyítják, hogy ekkor már házak is voltak itt. Az emelkedőn haladva, balra a Fatih által építtetett palota falai láthatók, valamint hozzájuk támaszkodó, erkélyes, rácsos, két- és háromszintes, tizenkét faépület, valamint egy bizánci ciszterna. Az épületek a 19. és 20. századból származó, négy- és tíz szobás oszmán házak voltak; az 1980-as évek elején már rossz állapotban voltak. Çelik Gülersoy, a Török Autóklub elnöke 1985 és 1986 között felújította az utcát, és forgalom elől védekezte; a ma látható állapot ennek a projektnek a eredménye. Az angol Wikipédia szerint a felújítás során nem használtak fát, hanem betont, a homlokzatokat pedig fából burkolták. Az Isztambuli Könyvtár honlapja is megerősíti, hogy a legnagyobb épületet betonból építették újra, és a külső burkolata fából készült. Figyeljen erre: az erkélyek aránya, a rácsok és a festékek a régi utcáról készült fényképek alapján készültek, de az anyag új. A legtöbb ház szálláshelyként funkcionál; nem lehet belépni, az utca már a sétához lett kialakítva. Ne a táblákra, hanem a homlokzatokra figyeljen; minden háznak más a szintszáma és az erkélyek elrendezése, és az utca ritmusa ebből a különbségből adódik. Az utca alsó részében, a falak tövében egy bizánci ciszterna található; a Wikipédia szerint a méretei körülbelül 16 méter x 11 méter, a magassága 12 méter, és hat márványoszlop található benne. A ciszternát 1985 és 1987 között restaurálták, és egy vállalkozás használja. Ha nyitva van a kapuja, a küszöbről be lehet nézni, és láthatók az oszlopok. Az utca legnagyobb épülete a háromszintes, 775 négyzetméteres épület, amely a Çelik Gülersoy negyven év alatt összegyűjtött isztambuli könyveinek adománya, és az Isztambuli Könyvtárnak ad otthont; 1990. január Az utca felső végén, jobbra az Ayasofia hátsó falát láthatjuk, majd előre a Topkapı palota Bab-ı Hümayun kapuját, valamint a III. Ahmed-kút területét. A negyedóra időt a lejtős utca lassú megmászására, a többit pedig a könyvtárra és a ciszternára szánja; az utcában nincs pad, ahol pihenhetne, ezért várja meg a felső végén található teret. Innen az Ayasofia elől a Sultanahmet térre menjen, majd a Divanyolu sugárúton nyugat felé, a villamospályát követve sétáljon. A végállomás, a Sajtómúzeum, a Cemberlitaşhoz vezető úton, körülbelül tíz perc sétára található, a sugárút jobb oldalán. Forrás: Wikipédia, Soğukçeşme utcája; Çelik Gülersoy Alapítvány Isztambuli Könyvtára; Wikipédia, Soğukçeşme utcája.

A Divanyolu utcán sétálva, mielőtt elérné a Çemberlitaş negyedet, a jobb oldalon található egy négyemeletes, szimmetrikus homlokzatú, neoklassz stílusú épület, amely a Török Újságírók Társaságának sajtómúzeuma. Az épületet 1865-ben Safvet Paşa, a minisztérium akkori vezetője építtette; első lakói a minisztérium és az Isztambuli Egyetem voltak, azaz az Oszmán Birodalom oktatási minisztériuma és egyeteme. A Wikipédia szerint 1875. július 1-jén itt nyílt meg Törökország második képzőművészeti kiállítása, amelyen Şeker Ahmet Paşa művei is szerepeltek. II. Abdulhamid uralkodása alatt az épület a cenzúrabizottság használatában volt; hogy a sajtót ellenőrző helyből ma egy sajtómúzeum lett, az a sors ironikus csavarja. 1908-ban az épület átkerült Isztambul önkormányzatának tulajdonába, és 1983-ig a város különböző intézményei működtek itt. Ekkor az önkormányzat és a Török Újságírók Társasága megállapodott az épület múzeummá alakításáról; a 1984 és 1988 között zajló felújítás után a múzeum 1988. május 9-én nyitotta meg kapuit. A Wikipédia a múzeumot Törökország első, a világ negyedik sajtómúzeumaként mutatja be. Először nézzük a homlokzatot: az ablakok elrendezése, a vízszintes osztások és a kőfaragások tökéletesen tükrözik a 19. századi isztambuli középületek stílusát. Ha a múzeum zárva van, a látogatás itt ér vége, és az épület csak kívülről látható; a társaság honlapján olvasható, hogy a hétköznapokon délután nyitva tartanak, és a belépés ingyenes; a legfrissebb információkat mindig a társaság honlapján érdemes ellenőrizni. Ha nyitva van, négy kiállítóterem várja a látogatókat, a látogatás a sajtatörténeti galériával kezdődik. A galéria első része Ibrahim Müteferrika 1729-ben alapított nyomdájának pontos másolata; ez az egyetlen hely, ahol a török sajtó első lépéseit három dimenzióban is meg lehet tekinteni. Ugyanitt a 1828-as *Vekayi-i Mısriye* újság, valamint a II. alkotmánykorszak és a Köztársaság korai éveinek dokumentumai láthatók. A nyomtatási és szedési gépek a múzeum legérdekesebb része: itt található egy 1870-es kőnyomó gép, egy 1892-es tipográfiai gép, egy lipcsei ofszetgép, egy klisékészítő mű A múzeumból kilépve, egy kicsit tovább, nyugatra, az út közepén emelkedik a Çemberlitaş, azaz Konstantin oszlopa. Érdemes itt befejezni a látogatást, a város egyik legrégebbi emlékműve mellett. A visszautazáshoz a T1 villamos Çemberlitaş megállója található az oszlop mellett; néhány megállóval eljuthat a Sirkeci vagy a Kabataş állomásra. Forrás: Török Újságírók Társasága, Sajtó Múzeum; Kulturális Portál; Wikipédia, Török Újságírók Társasága Sajtó Múzeum.