A Çanakkale kerámiák: az egyszerű tányéroktól a lófejű amforákig.

Çanakkale városát látogatók gyakran a város nevét a tengeri szorosban található várakkal magyarázzák. Azonban a név második része a földdel, a talajjal kapcsolatos. A Dokuz Eylül Egyetemhez tartozó Serap Işıkhan cikke azt írja, hogy a város, melyet a régi források "Kale-i Sultaniye" néven emlegettek, idővel a kerámiaiparának és a várainak köszönhetően vált "Çanakkale"-nek. Ez a cikk nyomon követi a kerámiaiparának történetét. Először a termelés újjáéledéséről, majd az agyag, a máz és a formákról, végül az állat alakú edényekről szól. A cikk végén javaslatokat tesz arról, hogy hol lehet ezeket a kerámiákat ma megtekinteni, és hogyan lehet a városban felfedezni ezt a kulturális örökséget.

A Belgin Demirsar Arlı és Şennur Kaya által írt cikk szerint az oszmán kerámiaipara három fő központra épült: Iznikre, Kütahyára és Çanakkale-re. A szerzők szerint Çanakkale-t az a letisztult, a népművészethez közeli stílus különbözteti meg a másik kettőtől, ami a technikában, a formákban és a mintákban is megfigyelhető. Ugyancsak ez a cikk említi, hogy a kerámiaiparának gyökerei az ókortól nyúlnak vissza, és a római és bizánci korokban is folytatódtak. A bégekségi korban létesített műhelyek nem tudták versenyezni Iznikkel, ezért bezártak, a termelés pedig a 17. század végén kezdődött újra. A Çanakkale Megyei Kulturális és Turisztikai Igazgatóság kulturális portálján található információk szerint a kutatások Çanakkale kerámiáit a 17. századig lehet datálni. Mivel a város egy kikötő, ezeket az edényeket a kereskedelem révén az Anatólia határaitól is messzebb szállították. Işıkhan azt említi, hogy Richard Pococke, egy 1740-ben a várost látogató angol utazó, a helyi kerámiát a holland Delft kerámiához hasonlította, és azt írta, hogy a helyiek a selyem, a vászon és a kerámia kereskedelméből élnek. A 19. század második felében a kerámiaipar volt a város legfontosabb bevételi forrása. Ugyancsak ez a cikk említi, hogy Şemseddin Sami ebben az időszakban tizenkét, gyár méretű műhelyt regisztrált Çanakkale-ben. Az eladások a Ciprusra, a Görögországba és a Romániába terjedtek. 1890-ben több mint 1,5 millió darabot adtak el, 1899-ben pedig csak külföldre értékesített darab száma 1 431 566 volt, ebből 389 750 darabot Egyiptom vás A festék alapréteg megváltoztatja az edény színét, és tiszta alapot biztosít a minták számára. A mesterek a festék alapréteget úgy alkalmazták, hogy az edényt belemerítették, vagy ráöntötték. Ha különböző színű alaprétegeket öntenek az élő alaprétegre, akkor önmaguktól hullámzó minták keletkeznek. Az állat alakú edényeknél néha ezt az alapréteget kaparták, hogy tollaknak vagy pikkelyeknek tűnő részleteket hozzanak létre. Işıkhan egy példát említ, ahol egy teknős alakú doboz héját úgy kaparták, hogy halpikkelyekhez hasonlítson. Az "ebru" vagy "alaca" elnevezésű technikában a forgó edényre világosból sötét színekkel vonalakat festettek, és hagyták, hogy összefolyjanak. Mielőtt a műanyag edények elterjedtek, ezeket az "alaca" tányalokat és tálakat használták a mindennapi használatra. A leggyakrabban használt színek a mázban a zöld, a barna és a sárga voltak. A Kulturális Portál a fehér alapréteg mellett a leggyakrabban használt színeknek a sötétbarna, a Çanakkale zöldje és a Çanakkale sárgája. Işıkhan szerint a régi mesterek négyféle mázat használtak: ólomtartalmú mázat, bóraxos mázat, fedő fehér mázat és átlátszó színes mázat. A zöld színekhez használhattak kobaltot, egyes árnyalatokhoz a Biga városának rézműhelyeiből származó rézport, valamint vasrudak kemencében történő oxidációjával nyert anyagot. Az 1960-as években, amikor az ólom drágább lett, és a kerámia fogyasztása csökkent, a műhelyek az ólom helyett a bóraxt használták. A bórax fényes felületet eredményezett, de nedvesség hatására repedezett.

Hol készültek a minták?

Számos 19. század második feléből származó edényen látható, hogy a minta a máz felületére van festve. Işıkhan ebben a kapcsolatban Erdinç Bakla kerámia művész és akadémikus érdekes megfigyelését idézi. Bakla szerint a legtöbb edényet a műhelyből mintázat nélkül vitték ki, a mintákat pedig a Saat Kulesi (óra torony) terén található húsz körülbelül árusítóhelyen festették olajfestékkel. Ezért ezek a minták idővel kiszáradtak és leváltak. Ha elhalad az Óratorony előtt, ezt a tudást figyelembe véve, a város piacát egy régi kerámia piactérként foghatja fel. A korábbi példáknál a minta a máz alatt található. Işıkhan azt írja, hogy a 18. és 19. század első feléből származó edények stilizált és lenyűgöző kompozíciókkal rendelkeznek, és magas művészi színvonalat képvis A fazekasokat gyakran díszítik a "barbotin" technikával, vagyis buborékokkal, virágokkal és díszítésekkel, amelyeket a felületre ragasztanak. Ebben a műhelyben készülnek még kockák, fedeles tálak, cukortartók, vázák és grillök. A 19. század közepétől kezdve egyre több az állat alakú edény. Arlı és Kaya arról írnak, hogy az oroszlán, ló, teve, medve és akár kenguru alakú edényeket néha dísztárgyként, máskor dobozként vagy cukortartóként használták. Ezekben az edényekben a méretek szándékosan torzítva vannak. A szerzők ezt néha a mesterek gyors és praktikus munkájának, máskor pedig a humoros hatás megteremtésének köszönhetőnek mondják. A térdre hajtott teve alakú vázák esetében a törzs nagy, a lábak pedig aránytalanul rövidek. A cikk legmeglepőbb gondolata az, hogy ezek a formák egy nagyon régi hagyomány folytatása lehetnek. A szerzők azt írják, hogy egy 19. századi, kígyó domborítású, két füles edény, amely a törökországi Çanakkale-ben készült, meglepő hasonlóságot mutat egy az Assos ókori városában talált edényhez. A csőrös szájú korsók, a gyűrű alakú törzsű korsók és az állatfejű cumik is ismertek az Anatóliai ásatásokból. Példaként említik egy, a Kayseri közelében található Kültepe-ben talált korsót, amelynek cumija állat alakú. A szerzők szerint ez a folytonosság azzal magyarázható, hogy a termelés a hivatalos művészettől függetlenül mestertől tanoncig szállt át.

Miért zárták be a műhelyeket?

A 20. század elejétől kezdve a műhelyek egyenként kezdtek megszűnni. Işıkhan felsorolja ennek több okát. A olcsó műanyag edények iránti kereslet nőtt, a görögökkel és örményekkel együtt dolgozó műhelyek nem tudták fizetni a költségeket. Arlı és Kaya azt is megjegyzik, hogy a 19. század végén és a 20. század elején elvándoró mesterek ezt a hagyományt néhány Egeji szigetre vitték, ahol fennmaradt. A városban a legutolsó műhelyet 1965 körül zárták be, mert állítólag túl sok füstöt termelt, és ezért a városból kellett elköltöznie. A műhelyek így, a vásárlóikat is elveszítve, megszűntek. A Kulturális Portál Çan városának oldalán szintén arról írnak, hogy a 19. és a 20. század elején a Çanakkale-i kerámiák minősége csökkent, de a gyűjtők és a múzeumok továbbra is érdeklődtek irántuk.

Hogyan lehet újra előáll A szerzők emellett megjegyzik, hogy ezek a formák megjelennek a festő, Feyhaman Duran natív festményein, valamint a modern török kerámia művészek munkáiban újraértelmezett lófejű edények és kerek testű edények láthatók. Hol tekinthetők meg ezeket a kerámiákat?

A Çanakkale kerámiáinak történelmi példái ma már különböző városok gyűjteményeiben találhatók. A tartományi Kultúra és Turizmus Igazgatósága azt írja, hogy egy ilyen gyűjtemény, amely a kerámiák történelmi útját tükrözi, az Antalya városának történelmi városrészében található Suna és İnan Kıraç Múzeumban található. Arlı és Kaya cikkében szereplő példák az Isztambuli Egyetem Feyhaman Duran Kulturális és Művészeti Házának gyűjteményéből, valamint az isztambuli Çinili Köşk Múzeumból és az ankarai Etnográfiai Múzeumból származnak. Ha az egyik ilyen múzeumba látogat, ne felejtsen el lófejű edényeket, márványos tányérokat és állat alakú dobozokat keresni a vitrinekben. A borítón található fotó a Benaki Múzeumban, Athénban kiállított Çanakkale-i kerámiákat mutatja. Adhatunk néhány javaslatot arra, hogyan ismerheti meg Çanakkale örökségét. A városközpontban, az óratorony környékén sétálva képzelje el, hogy itt voltak a régi üzletek. Ha egy kerámia boltban lófejű vagy kacsafejű edényt lát, nézze meg, hogy a tégla vörös színű-e, a máz hogyan került fel, és a minta a máz alatt vagy a tetején van-e. A tégla színe gyakran látható az edény alján. Az aktuális műhelyek és kiállítások információi a tartományi Kultúra és Turizmát Igazgatóságától és az egyetem kutatóközpontjától kaphatók. Amikor egy edényt néz, ha eszébe jut, hogy a Boszporusz partján, a helyi talajból készült, és hogy a tudás mestertől tanoncig szállt, akkor természetesen megérti, hogy a város neve miért kezdődik "csanak"-kal.

Források:

• Kulturális Portál (Çanakkale Tartományi Kultúra és Turizmus Igazgatósága), Çanakkale Kerámiái, https://www.kulturportali.gov.tr/turkiye/canakkale/kulturatlasi/canakkale-seramikleri
• Çanakkale Tartományi Kultúra és Turizmus Igazgatósága, Çan, https://canakkale.ktb.gov.tr/TR-70536/can.html
• Belgin Demirsar Arlı és Şennur Kaya, Primitív formák és figurák a Çanakkale kerámiáiban, Art-Sanat 2/2014 (ÇOMÜ ÇASEM archívuma), https://cdn.comu.edu.tr/cms/casem/files/132-3