Ugrás a fő tartalomra
Radar Türkiye
Fedezd fel az eseményeket az appban
Megnyitás
Radar Türkiye

A fa város tűzvészei, tornyai és tűzoltói.

Az ókori Isztambulban a legfélelmetesebb hír a tűzvész híre volt. A város évszázadokon keresztül fából épült, keskeny utcák szorosan egymás mellett húzódtak, tele egymáshoz simuló házakkal.

Radar TürkiyeRadar Türkiye24 Eylül 202632
Még nincs értékelés

Jelentkezz be a kedveléshez és értékeléshez

A fa város tűzvészei, tornyai és tűzoltói.

A régi Isztambulban a legfélelmetesebb hír a tűzvész híre volt. A város évszázadokon át fából épült, keskeny utcák szorították össze egymásnak dőlő házakat. Egy kemence kéménye, egy grill szikrája vagy gondatlanul eldobott dohány egy szeles nyári napon akár óraközben is hamuvá tehetett egy egész városnegyedet. A nagy tűzvészeket "kis apokalipszisnek" nevezték; egy régi forrás, melyet Osman Nuri Ergin idéz, azt mondja, hogy a tűzvész Isztambulban, az járvány Anatóliában volt a legnagyobb átok. Ez a cikk a városban hagyott félelem nyomait követi. Bemutatja, hogy a nagy tűzvészek mely években, mely városrészekben ütöttek ki; hogyan nehezítette a fából épült házakról kőre való átállás, milyen rendeletekkel; hogyan figyelték a várost a Beyazit és Galata tornyokból; valamint a Gerçek Davud által használt tűzoltó szivattyútól kezdve Széchenyi Paşa tűzoltó alakulatáig tartó történetet. Végül pedig megtalálja, hogy ezt a történelem ma hol tekinthető meg, és hogyan tervezhet egy napot. Egy fa város sorsa.

Kenan Yıldız történésznek az "Isztambul Története" című művéhez írt tanulmánya szerint a tűzvész veszélye a 20. század közepéig mind az állam, mind a lakosság tudatában jelen volt. A városba érkező nyugati utazók közül sokan a városról szóló részekben külön fejezeteket szenteltek a tűzvészeknek. James Dallaway, aki a 18. század végén látogatta meg a várost, azt írja, hogy ritkán teltek el tűzvészmentes hónapok. Selaniki, a 16. századi történész, 1563 és 1600 között eltelt 37 évben 17 tűzvészt dokumentált. A források egyértelműen felsorolják, hogy a tűzvészek ilyen gyakoriak és pusztítóak voltak. A hódítás után a népesség a városfalakon belül, Galatában és Eyüpben koncentrálódott, ami zsúfolt, fából épült lakónegyedek kialakulásához vezetett. A északkeletből fújt szél egy Haliç partján kezdődő tűzvészt elkerülhetetlenül délnyugatra, a félsziget belseje felé sodort. A Haliç partján található fa raktárak, a kátrányt és aszfaltot árusító üzletek, a város belsejében található gyújtóanyag raktárak és az aszályos nyarak fejezték be a képet. Miért tartott ennyire hosszú ideig az átállás kőre? A források több okot is felsorolnak: a kő megmunkálása és szállítása drága volt, a katasztrófa után az embereknek gyorsan újraépíteniük kellett a lakásaikat, A tűzvésztől való hírt kapott IV. Murad szultán lezárta a kávéházakat és betiltotta a dohányzás.

  • 1718, Cibali: Július 17-én kitört tűzvész, amely 27 órán át tartott, elterjedt Unkapanitól kezdve Zeyrek, Vefa, Süleymaniye, Aksaray, Fatih és Kumkapíig. A feljegyzések szerint 51 000 ház, 2283 üzlet és 171 mecset égett le.
  • 1782, Cibali: Ezen az éven három nagy tűzvész tört ki. A legnagyobb augusztus 22-én, Cibalinél kezdődött, és a teljes eloltása 65 órát vett igénybe; a március óta tartó vízhiány majdnem lehetetlenné tette a beavatkozást. Cevdet Paşa szerint 20 000, a holland nagykövet szerint pedig 80 000 ház égett le. A tűzvész által elszállítottakat Silivri, Çorlu, Edirne, İzmit, Kartal és Şile városokban helyezték el.
  • 1826, Hocapaşa: A június 2-án kitört tűzvész közvetlenül a Yeniçeri Ocağı (janicsár hadsereg) és a hozzá tartozó Tulumbacı Ocağı (tűzoltó alakulat) megszüntetése után tört ki, ami egy új tűzoltó szervezet létrehozásának szükségessé tette.
  • 1833, Cibali: A július 31-én kezdődő, a szél által terjeszkedő tűzvész a város felét elpusztította.
  • 1856, Aksaray és 1865, Hocapaşa: Mindkét tűzvész hatalmas területeket pusztított el, és megváltoztatta a város tervezését; a részleteket lásd alább.

A "Nagy Tűzvész", 1660 nyara

Isztambul eddig ismert legnagyobb tűzvésze 1660. július 24-én, délután, Odunkapısı és Ayazmakapısı között, az Ahi Çelebi mecset közelében, egy ládákat áruló boltban tört ki. A források szerint a tűzvész a dohányzó ember gondatlanságának volt az eredménye. A lángok az Unkapaniban található faanyag-raktárakból minden irányba terjedtek; eljutottak Süleymaniye, Eski Saray, Beyazıt, Fatih, a Kapalıçarşı (fedett piac), Mahmutpaşa, Hocapaşa, az At Meydanı (lóudvar), Kadırga, Kumkapı és Samatyáig. A tűzvész 49 órán át tartott, és a város harmadát hamuvá változtatta. Kenan Yıldız szerint a tűzvészben 2700 és 4000 ember vesztette életét; 120 palota és villa, 40 fürdő, 360 mecset és imahely, valamint több száz raktár égett le. Eremya Çelebi, aki tanúja volt a tűzv A 1696-os galatiai tűzvész után kiadott egy rendelet még messzebbre ment, és azt írta elő, hogy az elpusztult területeket "kő, mész és agyag" felhasználásával építsék újjá, hasonlóan Aleppóban és Damaszkuszban. Az 1701-es Kapalıçarşı tűzvészét követően pedig úgy döntöttek, hogy a bazárban újjáépített üzleteket kőből vagy téglából kell építeni. A valódi változás a 19. században következett be. A Kent Akademisi című folyóiratban publikált egy tanulmány, amely szerint egy 1839-es rendelet előírta, hogy az új épületeket kőből kell építeni, az utcákat a szélességüknek megfelelően négy kategóriába kell sorolni, és tiltotta a vakutcákat. Csak azok építhettek fából, akiknek nem volt pénzük a kőből való építésre, de csak akkor, ha a házak között kőfalat emeltek. Ezt a javaslatot nem tudták megvalósítani, de ez előzte meg a későbbi szabályozásokat: az 1848-as és 1849-es építési szabályzatokat, az 1858-as utcákkal kapcsolatos szabályzatot, az 1863-as közlekedési és építési szabályzatot, az 1875-ös szabályzatot, az 1877-es Isztambuli önkormányzati törvényt és az 1882-es építési törvényt. Ezekben a dokumentumokban a fából készült épületek magassága alacsonyabb volt, mint a kőből készült épületeké, meghatározták az utcák szélességét, és előírták a fából készült épületek tűzfalának építését. Hogy ezek a rendelkezések újra és újra szerepeltek a különböző dokumentumokban, azt mutatja, hogy a lakosság nehezen tudta betartani a szabályokat, és az adminisztráció kompromisszumokat kötött. A szabályok végrehajtását a tűzvészek is elősegítették. Az 1856-os Aksaray tűzvész után Storari-t bízták meg az elpusztult területek térképezésével. Ő pedig a régi, kanyargós utcák helyett szabályos, rács szerű utcákat tervezett, és 1863-ig számos utcát rendezett a város különböző részein. Az 1865-ös Hocapaşa tűzvész mértéke pedig az Iszlahat-i Turuk Komisyon (Közlekedési Reform Bizottság) létrehozásához vezetett. A bizottság szélesítette a Divanyolu utcát, a két oldalán lévő épületeket lebontva, megnyitotta a fontos emlékművek környékét, és 1869-ig számos utcát rendezett, mind a tűzvész által érintett területeken, mind a város más részein. Karagümrük, Ayvansaray, Balat, Fener, Unkapanı, Kadırga, Langa, Samatya A felégett jellegű események közé szállodák, színházak és nagykövetségek épületei is tartoztak. Isztambul, azon belül is Beyoğlu mai arculata nagyrészt e tűzvész következménye. Az újjáépítés során jobb minőségű köveket és öntöttvasat használtak, a kétszintes házak helyét magasabb épületek foglalták el. A tűzvészben elpusztult Naum Színház helyén 1876-ban épült a Cité de Péra épület, ami ma a Çiçek Pasza. A tűzvész után külföldi biztosítótársaságok nyitottak fiókokat Isztambulban, megkezdték a tűzveszélyt jelző térképek készítése, és a gazdag családok a Şişli és a Nişantaşı irányába költöztek. A legfontosabb azonban, hogy ez a katasztrófa szükségessé tette egy rendszeres tűzoltó szervezet létrehozását.

**A város figyelése a tornyokból**

A tűz elleni küzdelem első lépése a korai észlelés volt. A 18. század közepén a városban, Beyazitban, Galatában és az ázsiai oldalon, İcadiyében tűzfigyelő tornyok voltak. A toronyban szolgáló személyt "dideban"nak hívták. Amikor a dideban észlelte a tüzet, a hírt "köşklü" nevű futárokkal és a környékőrökre továbbították. A Beyazitban található első tornyot 1749-ben fából építették, és a Küçükpazar tűzvészében megrongálódott Ağakapısı kertjében állt. Források szerint ez a fából készült torony egy Cibali tűzvészben leégett, és helyére egy másik fából készült tornyot építettek. 1826-ban, amikor a Yeniçeri Ocağı megszűnt, a torony lebontásra került. Két nappal később egy új tűzvész felmerülése rávilágított a torony szükségességére, ezért a mai helyén, a Seraskerlik épület udvarában egy új fából készült tornyot építettek. Ez a torony is hamar tűz mart, ezért II. Mahmud 1828-ban Senekerim Balyan építésznak adta a megbízást a mai köves torony építésére. 1849-ben a tetejére egy háromszintes, kerek ablakos részt építettek, majd 1889-ben egy zászlórudat. A jelzés egyszerű, de hatékony volt. Napközben kosarakat függesztettek a toronyra, éjszaka fénylámpákat gyújtottak. A kosarak vagy a lámpák száma és színe jelzett, hogy a tűz melyik városrészben van. A források szerint a jelzés után az ázsiai oldalon található İcadiye tornyából ágyúgolyókat lőttek, hogy figyelmeztessék a lakosságot. A Beyazit tornyából a Yedikule-től a Topkapíig, Kenan Yıldız azt írja, hogy a tűzfelügyeleti és -oltási feladatok átruházásának hagyománya a 1501-ben Galata városrészében egy puskaporraktárba csapott villám által okozott katasztrófa után alakult ki. A források gyakran említik azokat az eseteket, amikor janicsárok ahelyett, hogy eloltották volna a tüzet, fosztogatásokba kezdtek. A változás egy francia származású mérnökkel érkezett. A TDV Iszlám Enciklopédiában szereplő, Dávidnak (David) nevezett mérnök részt vett a 1715-ös velencei hadjáratban, majd visszatérése után megtért az iszlám vallásra, és "Gerçek" (Igaz) becenévvel ismerték. A "tulumba" szó, amely az olasz "tromba" (kürt) szóból származik, egy egyszerű nyomókúpos vízszivattyú volt. Dávid tulumbája hasznosnak bizonyult a 1718-as Tüfenkhane és Tophane tűzvészek során, ezért Nevşehirli Damat Ibrahim Paşa, a nagyszultán, 1720-ban létrehozta a Tulumbacı Ocağı tűzoltó egységet, és Dávidot nevezték meg vezetőjének. A források eltérnek a dátumok tekintetében. Isztambul önkormányzata a saját alapítását 1714-re teszi, és múzeumában kiállítják Dávid 1714-es, fedélzetes tulumbáját. A TDV Iszlám Enciklopédia és az Isztambuli Történelem szerint az egység hivatalosan 1720-ban alakult. Mindkét dátum ugyanazt a történetet meséli el: a 18. század első negyedében Isztambulban először hoztak létre egy rendszeres tűzoltó egységet. Az egység a Şehzadebaşı városrészben található janicsár kaszárnyában volt elhelyezve; 1724-ben már 150, 1755-ben pedig 461 fő dolgozott benne. A tűzoltók egyenruhájához tartozott egy nagy sarik (fejfedő), egy vörös "kartal kanat" (sas szárny) nevű köpeny és vörös bőr cipő; a combjaik szabadon maradtak. A tűzbe lépéskor egy réz sisakot, a "yangın tası" (tűz edénye) nevét viseltek. A tulumba azonban nem hozott csodát. Ahogy Osman Nuri Ergin megjegyezte, a tulumba megjelenése után a tűzvészek nem csökkentek, sőt, a legnagyobbak éppen ebben az időszakban történtek.

**A városrészek tűzoltói**

1826-ban, amikor megszüntették a janicsár rendet, a Tulumbacı Ocağı is megszűnt. A 48 nappal később kirobbanó Hocapaşa tűzvész megmutatta ennek a döntésnek a következményeit, és hamarosan létreho A városi tűzoltóságot 1924 augusztusában betiltották, és ez a korszak a történelembe került. Széchenyi pasa és a modern tűzoltóság.

Az 1870-es Beyoğlu tűzvész rámutatott a meglévő rendszer hiányosságaira. Szultán Abdulazisz parancsára Budapestre hívták meg Ödön Széchenyi grófot, aki a történelemkönyvek szerint 1874. szeptember 26-án létrehozta a katonai fegyelmet követő tűzoltó alegységet. Az alegység állatszervekkel hajtott járműveket használt, standard védőruházatot viselt, és rendszeresen képezte a tűzoltóit. Sikereiért Széchenyi pasai címet kapott, és új alegységek létrehozását rendelték el; az 1880-as években egy tengeri tűzoltó alegységet is létrehoztak, amely a tenger felől tudta elnyomni a tűzvészeket. A források eltérő évben említik az alegység alapítását. A rendszer azonban ezzel nem zárult le. Egy 1890-es rendelet szabályozta a kéményellenőrzéseket, az építési szabályokat és a tűzvédelmi előírások megsértése esetén alkalmazandó szankciókat. 1923. szeptember 25-én a 49 évig katonai szervezettel működő tűzoltóság átadta a feladatait Isztambul önkormányzatának; 1937-ben modern tűzoltóiskola nyílt Saraçhane-ben. Széchenyi 48 évig vezette a város tűzoltóságát, 1922-ben hunyt el, és végrendelete szerint a Feriköy latin temetőben temették el. Ma Isztambul tűzoltósága, melynek központja Fatihben található, Törökország legnagyobb tűzoltó szervezete.

Hol láthatók ma a múlt nyomai?

A tűzoltástörténet legszembetűnőbb emlékei a két torony, de a múlt nyomai nem csak rajtuk találhatók. Egyes utcák vonalában, egyes épületek anyagában és egy múzeum termeiben is megfigyelhetők.

* **Beyazıt tornya:** Az Isztambuli Egyetem központi campusának udvarában emelkedik. A források szerint a toronyba csak külön engedéllyel lehet bejutni, ezért a legjobb, ha a Beyazıt tértől és a campus környezetéből nézzük. Keressük a téglát néző oldalán található II. Mahmud szultán pecsétjét. A torony hosszú ideig a színes fényekkel jelezte a következő nap időjárását: kék = tiszta idő, zöld = eső, sárga = köd, piros = hó. Ezt a gyakorlatot 1995-ben szüntették be, majd 2010-ben az Isztambuli Közigazgatási és Pénzügyi Minisztérium kezdeményezésére újraindították.
* **Galata tornya:** Ma mú A Széchenyi utca neve nem Széchenyiről származik; az első világháborúban a szövetségesek gesztusaként adták. A közeli Nők piaccával együtt is megtekinthető.

  • A Kapalıçarşı (Borostyán bazár) és a Divanyolu: A bazár kőkereskedői üzletei a 1701-es tűzvész után hozott rendelkezés eredményei; a bazár azonban még 1943-ban és 1954-ben is súlyos tűzveszéseket szenvedett el. A Divanyolu mai szélessége a 1865-ös Hocapaşa tűzvész utáni átalakításoknak köszönhető.
  • A derékszögben metsző utcák: Aksaray és Samatya egyes részein található, derékszögben metsző utcák a tűzvészek után készült 19. századi városrendezési tervek nyomai. Samatyában sétálva figyeljen a pontokra, ahol a szabályos utcák találkoznak a régi, görbe városrészletekkel.
  • İstiklal Caddesi (Függetlenség út): Az 1870 után épült, kőből készült épületek és a Naum színház helyén álló Cité de Péra épület a Beyoğlu tűzvészének nyomai az úton.

**Fél napos tűzvész-túra**

Ha egy történelmi napon szeretné ezt felfedezni, akkor egy olyan túrát tervezhet, amely a történelmi félszigetről indul és Galatában ér vége. A villamossal érkezzen meg Beyazitba, és a tornyot a területről és a campus bejáratának környékéről nézze meg. Innen lépjen be a Kapalıçarşıba, és sétáljon végig a kőkereskedői üzletek között. A bazártól távolodva a Divanyolón sétáljon a Sultanahmet irányába, és képzelje el, hogy az utca hogyan bővült ki 1865 után. Ezután sétáljon a Sirkeci és a Hocapaşa utcákon keresztül Eminönübe, és haladjon el a 1660-as tűzvész után elkészült Yeni Camitól, majd keljön át a Galata hídra. Zárja a napot a Galata toronyba felmászva; a teraszról a reggeli túrájának nagy részét láthatja.

Ha egy második napot is tud szánni rá, akkor töltse a reggelt Fatihben: sétáljon el a Macar Testvérek utcában található tűzoltóállomás előtt, és fedezze fel a környék régi építészeti stílusát. A délutánban látogasson el a Beşiktaşban található Tűzoltó Múzeumba; a szivattyúk, ládák és tűzoltó eszközök megtekintése után a tűzoltók hangjait ábrázoló oldalak sokkal élőbbek lesznek. A délután végén sétáljon az İstiklal Caddesin, a Galatasaray környékén, és képzelje el, hogy az 1870-es tűzvész hogyan formálta a környéket. Források:

Hozzászólások

0/1000

Írd meg az első hozzászólást